Gyilkosság az étlapon: Hogyan eszelte ki László a halálos tervet Kronberg Lászlóra és feleségére, Zsuzsannára sivár jövő várt a kis magyarországi faluban, Tiszatükrön. 1919-et írtak, és a házaspár a világháború folyamán minden megtakarított vagyonát felélte, hogy fogadójukat ne kelljen bezárni. Most arra is alig volt pénzük, hogy ennivalót vegyenek. Más tragédiák is történtek a családban. Egyetlen lányuk Budapestre szökött, és mint később megtudták, prostituált lett belőle. Legidősebb fiuk, Miklós is elszökött hazulról, miután apja 9 éves korában ostorral megverte, mert megbukott az iskolában. Másik két fiuk a háborúban halt meg. Az idős házaspár éjszakákon át üldögélt álmatlanul, és az előttük álló reménytelen évekről beszélgetett. Végül arra a rémes elhatározásra jutottak, hogy utolsó lehetőségként, haszonszerzés céljából gyilkolni fognak. Körültekintően készültek a borzalmas cselekedetekre. László egy hosszú, hat láb mélységű árkot ásott az erdőben. Égetett meszet szórt bele, a kíváncsiskodóknak pedig azt mondta, hogy új melléképületet tervez. Zsuzsa a falusi szatócsboltban, kis barna zacskókban sztrichninkirstályt vásárolt, mondván, hogy a farkasokat akarják megmérgezni vele. 1919 és 1922 között tíz ember lehelte ki a lelkét a Kronberg fogadóban. A vacsorához minden alkalommal finom borokat szolgáltak fel, egyre jobb évjáratok kerültek az asztalra … s az utolsó, sztrichinnel keverve. Ahogy a házaspár bűnösen szerzett vagyona gyarapodott, egyre óvatosabbak lettek. Már csak egy áldozatot kellett eltenni láb alól, és meszesgödröt örökre betemethették. Az áldozat 1922. augusztus 14-én érkezett; egy derűs, kövér, harmincas évei közepén járó férfi személyében. Bőröndje olyan súlyos volt, hogy akár aranypénzeket is rejthettek. Évek óta üzletemberként tevékenykedett, és most jó minőségű földet keresett, melyben befektethetné a vagyonát. Miután Zsuzsa elkészítette az ételt, László pedig felszolgálta, a látogató ragaszkodott hozzá, hogy vendégül lássa őket vacsorára. Az idegent becenevén, Szerencsésnek kellett szólítaniuk. A két órán keresztül tartó, ünnepélyes vacsora folyamán a vendég utazásairól beszélt, és olyan barátságos volt, hogy Kronbergék már nem is akarták annyira eltenni láb alól. De meg kellett tenniük, és Zsuzsa végül behozta a ”különleges” bort. Kövér vendégük lehajtotta poharának tartalmát, s nem sokkal utána meghalt. A sztrichninmérgezés utolsó rohamában, görcsbe ránduló ajkai felhúzódtak fogsoráról. A vendégszobában a házaspár átkutatta Szerencsés táskáját. A zsákmánya busás volt. Egy egész vagyon hevert ott aranyban. László remegő kezekkel kutatta át a halott férfi ruházatát, és akkor rábukkant még valamire: egy fényképre, magukról Kronbergékről! A pár egymásra nézett, és derengeni kezdett bennük valami. Lassan ráébredtek a borzalomra és az iszonyú szerencsétlenségre. Saját, régen elveszített fiukat gyilkolták meg. Otthagyták az aranyat, és visszamentek az ebédlőben, ahol Miklós előregörnyedve ült az asztalánál. Megírták rövid beismerő vallomásukat, majd ők is a fiú mellé telepedtek. Három nappal később a falubeliek találtak rá a három sztrichninnel mérgezett holtestre. A következő években kevesen merészkedtek az üres házba. Azokat, akik egy vagy két éjszakát a házban töltöttek – azzal az elhatározással, hogy megveszik a fogadót -, mindig megrémített egy hátborzongató jelenés: 13, a húszas évekből felbukkanó kísérteties figura ülte körül az ebédlőasztalt. Szájuk rémes vigyorral nyílt, ajkaik felhúzódtak a sztrichnintől. Véget ért a második világháború is, a ház omladozni kezdett, de még mindig nem mert senki eltölteni egy éjszakát benne vagy a közelében. Aztán 1980. szeptember 23-án az éjszakai égre csapó lángok tudatták a falusiakkal, hogy egy gyújtogató tevékenykedett a háznál. A régi fogadó porig égett. Senki nem próbálta felkutatni a tettest, senkit nem érdekelt, hogy ki gyújtotta fel a düledező épületet. Tiszakürt végre megszabadult a rémséges háztól.