A nyitva felejtett ablak

A templom oltáránál kialudtak a gyertyák. Sápad, szürke ruhába bújtak a benti padok. A Holdfény élettelenül világított be a rózsaablakon, hosszú, nyújtott barázdákkal sebezte a padlót.

            Sötét ruhás alak állt leghátul és kémlelte az eseményeket. Földig érő fekete szoknyáját tépázta egy nyitva felejtett ablakból a besüvítő jeges szél. A hajába is belekapott, kísérteties árnyak jelentek meg a festett falon. Lépett egyet, visszhangzott. Hosszú, fekete haját félrelibbentette a szellő, égszínkék szemével felnézett a magasba. Apró kövek voltak a lábánál, térdre esett rájuk. Térdét megsebezték az éles formák, vére fehér márványt színezett. A Krisztusszobor keresztjének alját bemocskolta. Remegő arcát a szoborra emelte, szemével falta a látványt. Odakint tombolt az ítélet, a fák hangosan üvöltöttek és kopaszodó ágaikkal segítségért fohászkodtak az ég sötétjéhez. A nyitva felejtett ablakot csapkodta a szél, üvege kitört, apró szilánkjai a Megváltó fejére potyogtak és bele az idegen arcába. A szobor arcán apró repedések jelentek meg, egy réteg róla peregni kezdtek. Szeméből könny csordult ki, vörösen könnyezett.

            A hatalmas, tomboló vész egy gyilkos jövetelét jelezte. Beröpült az ablakon, a földre zuhant. Beleesett a sárba, amit a behulló eső gyűjtött össze, vergődött. A lány angyala volt. Haldokolt. Sápadt, hófehér kezeivel gazdája felé nyúlt, de az meredten térdelt a köveken, hideg volt és kemény. Bőre száradni kezdett, ajkából kifolyt a szín. Hófehér karjai elkeményedtek, vékony, halvány kék csíkok jelentek meg rajta. Az angyal hason csúszott a hideg padlón, próbálta elérni védencét, próbálta, de az utazás elvette minden erejét. Sírt, halkan kiabált. A templom falai megremegtek, a lány előrehanyatlott, kezei a földhöz kövültek örökre. Teste elvesztette minden színét, ruháit is bebordázták a halványkék, márványszín erek. Haja elfehéredett, a lány kővé vált. Az angyal utolsó leheletével kiejtette nevét, megemlékezett róla, ahogy kötelessége megkívánta. Teste elszürkült, szétporladt. Eltávozott, ahogyan érkezett, a nyitott ablakon kifújta a szél. Elrepült a végtelenbe, sivatagok, erdők homokjába, tengerek vizébe. Az ablak hatalmas robajjal becsapódott, elvégezte dolgát.

            A zajra felébredt a pap, a szoborhoz ment. Látta a térdelő lányt, fáradt volt, arca öreg, semmi élet nem volt benne. De a szeme, a szeme kéken izzott, félelmeket rejtett, de akkor már nem a szobrot nézte. Az ablakra meredt riadtan, a kitört ablakra. Az üveg épp volt, sértetlen, idegen, vörös szemek néztek farkasszemet a lánnyal. A halál izzó tekintete volt az. A lány arra ítéltetett, hogy bűnei megváltásaként örökre érezze a fájdalmat, lássa a szemeket.     

Pedig bűne nem volt sok, csak az, hogy ember volt. De neki volt egy, ami tán a világ legsúlyosabb bűne, amiért tényleg megérdemelte sorsát, hogy nyitva felejtette az ablakot.

Gyermek

Élt egyszer egy gyermek,

Lelkét dobozban tartotta.

Útján kísérték vermek.

Nem vágyott hatalomra.

Csak egy csapatot akart,

Kikkel szíve együtt dobog,

Mi a kínpadon is kitart,

De álma mindig elbukott.

Beleestek a vermekbe,

Mélyre süllyedtek.

Utánuk nem mehetett,

Mélyebbre nem ereszkedhetett.

Túl mélyen volt ahhoz,

Hogy lentebbre térjen.

Lent tartanák a rabok,

Hogy továbbra ott éljen.

Útja során gyűjtögetett

Gyógyírt sebeire.

Amit összeszedett,

Dobozába rejtette.

Arca nem is volt,

Csak mert nem látta senki.

Mindig arra gondolt,

Merre kéne tovább menni.

De az utat köd takarta,

Nem látta a végét.

Igazán nem is akarta,

Csak meggyőzni az énét.

Meggyőzni arról,

Hogy nem ő tehet róla,

Egyszer mindent megtorol

És visszatér majd újra.

De a kínpadon

Vallottak az álmok.

Nem volt, ki kitartott

Büszkén nemet kiáltott.

Rájött a gyermek,

Magát senki fel nem áldozza.

Halkultak a nemek

Miket ő is csak álmodta.

Elvéreztek a kereszten,

Egy álom sem maradt.

Vérükkel feltöltődött egy verem

És többé ki nem apadt.

A gyermek a verem partjához ért,

Elővette dobozát.

Kémlelete a sűrű vért,

Siratta álmát.

A dobozt a verembe dobta,

Várta élete végét.

A doboz, miben lelkét tartotta

Érintette a verem mélyét.

Sokat várt a parton,

De nem történt semmi.

Látta, hogy a doboz

Vissza akar jönni

Zárja sértetlen volt,

Kinyitotta hát,

Az üresen tátongott

A gyermek meg csak állt.

Eszébe jutott,

Mit is keresett untalan.

A dobozban a lelke volt,

Az pedig gyógyíthatatlan.

A bűnös temetése

Ott élt ő, hol az álma

Egy szomorú világban.

Mégis arra vágyott,

Hogy ő élhessen ott.

Más világ az, mint a mienk,

Mi szemünkben sötét, rideg.

De ő teljesen másképp gondolta,

Mert a lelke ott talált otthonra.

Sötét felhők borították a szürke eget,

Hó takarta a vastagon befagyott jeget.

A fák kopasz ágai meredtek a ködös Holdra,

A sűrű, sötét ködnek sohasem volt felszállottja

Varjak károgása jelezte léptét,

Így vált ő sötét világa vezérévé.

De egy idő után rá kellett jönnie,

Hogy e világba vissza kell térnie.

De teljesen még akkor sem tudott,

Birodalmába visszaálmodott.

Aztán rájött, mi kell még neki,

Egy barát, aki megismeri.

Aki nem csak sajnálni tudja,

Hanem bíztatni is fogja.

Aki nem azt mondja: „Szegyén kicsi”,

Hanem azt, hogy „Ki fogod bírni”

Hogy elhihesse ő is végre,

A szomorúságnak már vége.

A nagy fa kopasz ágán levél nő újra,

A szürke égen felkel az ő napja.

A visszajáró

Azt mesélte, szép a világ,

Pedig közben haldoklott.

Minden nap a fájdalom tán

A sírjában megbotlott.

Hányszor ébredt furcsa zajra,

Rémisztőre, félelmetes.

Mintha valaki fuldokolna,

Olyan volt e nesz

Sokáig nem jött rá,

Mi az, ami felkelthette.

De rájött aztán,

A szíve volt, mi ébresztette.

Fuldokolt a fájdalom.

Nem ismerte soha el,

Hogy boldogsága az álom,

Melyben egyedül hunyhat el.

Mosolya ég a gyertyalángban

Ami sírján díszeleg.

Képe a homályban

Megváltozott hirtelen.

Eltűnt onnan örökre,

Útját újra járta

Visszatért földünkre,

Hogy szabadságát megtalálja.

Keresve, eltévedve…

Egyedül érezte magát,
A napsugár neki fájt.

Benne élt a magány

Zokogott, ha az eső elállt.

Borult volt a délután,

Egyedül ballagott az utcán.

Ember ki nem tette lábát

A szörnyű idő vártán.

De rá ott esteledett.

Rá az eső úgysem esett

Mert ő csak azt szerethetett,

Mi meg nem történhetett.

Az ő sorsát nem odafönt írták,

Pokoli gyermekek játékává vált.

Mert hitét így elhagyván

Nem tehetett semmit már.

Nem bízott a reményben,

Hazudott a szívében.

Eltűnt így az életben,

Nem élhetett békében.

Mindörökké útját járta,

Elvesztette, mi ölbe zárta,

Késő volt, mikor megtalálta

Válaszát egy nagy talányra.

A homály kérdezte meg őt:

A szívében elment, vagy eltűnt?

El akart végleg menni,

A világ elől eltűnni.

Így nem talált választ a kérdésre

Ezzel életét függesztve kötélre.

Folytonosan kihagyott emlékezete

Láncát levetve elrepült mindörökre.

Angyal

Nem láttam a ködtől,

Végetlen volt az éj.

A boldogtalan öröktől

Fájón szaggat a szél.

Hiába sírtam,

Néztem az égre

Segítséget vakon

Bíztam a reményre.

De hamis, hogy a remény

Hal meg utószor

Előbb is halhatok

A temetetlen bútól

Fekete vásznak

Szőttek körbe vadul

Rám már ők vigyáztak

Hol ember nem szabadul.

Számon át tüdőmbe

Sötét szellem hatolt

Torkomat szorítva

Fulladtam a szagtól.

Mély posványba

Lábam belesüllyedt

Így váltam rabjává

A végtelen űrnek.

Kiszívják az emberből

Az összes öntudatot

S egy fájó emlék hatol:

A síron képem fellángol.

De a sötét leplek burkát

Fehér fény törte meg

Miattam jött ide le

Emberként közeledett.

Megfogta kezem,

Véres volt és halott.

De érintésétől

Az élet belehatolt.

Mint a kisbaba

Mikor először vesz levegőt:

Éreztem, hogy feszít

Tüdőmben a tiszta köd.

Mosolygott, de el is ment

Elhagyott örökre.

De szükségét is elvesztette,

Lelkem átkát megtörte.

Lelkem átka volt a harag

Mitől szabadulni nehéz

De kiemelt a sötétből

És érte szólnak e szavak.

Angyal volt, ki értem jött

Bűnét levetve felkarolt,

Hogy elvigyen messzire

Megadta a holnapot.