|
Dávid versei
Dávid 2006.01.02. 19:08
hááát....igen önbizalom romboló
New
Hazudsz
Messzi dallamot harap ketté a szél
S szétszórja a zöld dombok között
A hosszú szálú fű lassan hullámzik
Majd elnyeli mi belé költözött
A hajnalpír kelti fel az ártatlan vágyat
Majd az alkonyat temeti el
S amit a Nap bejár tekintetével
A szél végighasítja és fagyot lehel
Régmúlt kastélyok romjait összetöröd
És elpusztítod, amit lehet
Úgy hiszed lelked megérintheti
Homokból nőtt tövises szívemet
Hazudsz!
Azt súgtad nekem a Nap vékony
Hulló sugaraiba, mik felolvadtak a télben
Hogy végignyalnád lelkem gödreit
S hogy „Vágyadat nem félem…
De jött a sötétség, hozott fulladást
Félelmet, s te a dallamba menekültél
Egyedül maradtam a száraz
Igazsággal, körülvett a néma tél
Régmúlt kastélyok romjait törted össze
És elpusztítottad, mit lehetett
S most megérintenéd szíveddel
Kőből nőtt, felrepedt lelkemet
Hazudsz!
A vidéket bejárta, könnybe áztatta
A dühöngő, sikoltozó szél
S az összes hullámzó virág, fűszál
Most csak nekem hajlik meg s zenél
Az éjszaka féltékenyen villogó
Csillagjai mind szemedben gyúltak
De lágy kezeid a tövist markolták
És nyújtották, hogy elfeledjem a múltat
Elfelejtetted régmúlt kastélyok romjait
Dallamba szőtted, amit lehetett
Ködből nyíló rózsát adtál nekem
S én sosem tudtam feledni szemedet
Hazudsz…
Keresztek
Gyászosan lobog a végzet fekete zászlaja
Mind, ki azt hiszi
Az ártatlanságuk megcsókolja
A gonoszság sötét vérét issza
Vágy a világban
Akár a lüktető szív
Karóval átszúrva
Miért ezer lélek sír
Nézzétek a keresztet
Hisz láthatjátok, nem szentséget hirdet
Krisztusnak fagyos sírja
Hol saját vérét sírja
Ernyedten lóg a kezdet fényes zászlaja
Alatta a kereszt kidöntve
Ezer halott, ezer lélek
Nekik kellett e keserű élet
Krisztus sír, vére lecsorog
Mind, ki azt hiszi
Az ártatlanságuk megcsókolja
Most láthatja a kettétört keresztet
Nézzétek a fekete keresztet
Hogy lobogják körül a lángok
Lássátok a kettétört keresztet
Hogy halnak el az álmok
Gyászosan lobog a sötét tűz
Megtisztítja a lelket
Hamu lesz hát a kereszt
Felperzseli a vágyakat…
Megtisztulás
Kinyitom a szemeim, látom a világot
Pusztítást, szenvedést, végzetet
Egy szeretett föld, mit mindenki imádott
De már rég eleresztett
A semmibe hullt…
Látom az irigység lovasait, mint vágtatnak a határon
Mögöttük lobog a tűz, és ég minden, mi kedves nekünk
Elveszett elménk reménykedik; csak egy rémálom
De nem az, hisz mind hamuvá leszünk
Nem maradt más, csak a múlt
Nem nyújt kezet nekünk senki
Kitaszítottak vagyunk, elveszettek
Nem lehet már bűntelennek lenni
Hisz ellöktek minket, s kinevettek
Arcunkba lökték saját mocskunkat, hogy lássuk, mit tettünk
Sóvárgó szemünk kutathat és nézhet
De már csak a sötétség maradt, elvesztünk
Saját művűnkbe fulladunk; hát ez lenne a végzet…
Becsukom a szemeim, de nem látok mást
Csak ugyanazt a setét világot
Nem azt, mit szemem várt
Nem azt, mit elmém érzett, s vágyott
De a lángok tovább lobognak, a tisztulás engem is elér
Hiába a fájdalom, a pokoli hőség, bűntelennek lenni oly’ nehéz…
Keresz†ek 2
Ímhol az eszménykép; a valóságon innen, a lelken túl ott
Hol vér és ész már régen cserbenhagyott
A rétek, völgyek mind felégnek a tűztől
Mit a hamuból keltettél, és éjeken át űzöl
Be mernéd e vallani; imádod azt, mitől én félek
Por lesz tőle test, szív és lélek
Ki melletted repült, letépte szárnyaidat
Egyedül akarta uralni az eget, bosszúvágy miatt
Most itt vergődsz a földön, lelked nekem adva
Nem maradt már más, csak keresztednek hamva
Távol meredeznek a keresztfák az ég felé
Sóvárgó szemeid folyton ezt lesik
Ez tán az Ígéretföld, magáé Istené
S a vágyak szellemedből mind az utat keresik
Miért az időt hibáztatod
Mit ér a szenvedés diszciplínája
Ő az, ki rád találhatott
S a kezdettől fogva rád vágyna?
Most a válladon húzod a mások által viselt keresztet
Menekülj, Istened minden démont eleresztett
Hogy elvigyék hozzá a végzetet uraló tárgyat
Ez lenen hát az, mire maga Isten is vágyhat?
Keresztre feszítve várod, hogy Istened eljöjjön érted
De ő elhagyott, és a semmibe hajított téged
Egy villám hasítja ketté az eget
Ez lenne tán a pusztulás, és kezdet
Ez oly’ forró
Mit Isten megteremetett, elpusztítom egy nap alatt
Felégetem a Napot, mely a horizonton áthaladt,
De most utoljára, járta be az eget
Megöltem őt, és a mélyben elveszett
Mit Isten felélesztett, visszaküldöm a halálba
Míg rá nem tér az Útra, és a Pokolba találna
Égesd fel a földet!
Égesd fel a világot!
A Vég árad belőled,
Mit a Sátán a szívedből kivágott
Lángol az ég és lángol a föld
Tépd ki a szívét, és öld és öld!
Lobognak a fekete lángok, és ez oly’ forró, égető
Minden haldoklik, a Mennyben, a Pokolban, és itt is
Ez a teljes Káosz, csak a pusztulás mérhető
Hát elérkezett az Ítélet, az Apokalipszis
Isten bekaphatja
Nem leszek a játéka!
Mit Isten megáldott, beszennyezem a bűnnel
Arcomat felé fordítva ezt ordítom; „Tűnj el!”
Visszaküldöm a Semmibe, hogy teremtsen más világot magának
Többé nem lesz Meghajlás, Szentség és Alázat
Lobognak a fekete lángok, és ez oly’ forró, égető
Minden haldoklik, a Mennyben, a Pokolban, és itt is
Ez a teljes Káosz, csak a pusztulás mérhető
Hát elérkezett az Ítélet, az Apokalipszis
Isten bekaphatja
Nem leszek a báránya!
Fagyherceg
Egyedül áll a hóban, lábai a fehér lepel alatt
Arcai fagy fehéren, virítanak a sötétségben
Csupaszon áll, csak pengéje, mi nála maradt
Üres szeme mered az égbe, a semmiből eljutott a semmiségbe
Az éles fém vörös csíkot hasít a bőrbe
Remegve mozdul a keze, nincs már senki vele
Lassan, némán nyögve beledől a tőrbe
Cseppekben hullik a vére, felszívódnak a hóra érve
Élete csekély és értéktelen
Könnyei ráfagynak arcára
Szánalmasan dermed meg a teste
Ő lett a semmiség nemtelen fagyhercege
Mozdulatlan áll ott mindörökre
Alatta veresen világít a hó
Testével öleli körül a semmi
Nem képes többé magányos halandó lenni
Örökség
Fényesség a Mennyekben, forróság a föld alatt
Égető kérdés a fejemben; Mi az, mi hátra maradt?
Nemzedékünk korcs, és ostoba
A Sátánnak elfajult ostora
Önönmagának saját büntetője
Tisztátlan vérű az örök időkre
Véremet öntöm véremhez, hogy fenntartsam a fajt
Mi önmagát elpusztítja, mi mindent igába hajt
Bekebelezi testvérét, önmagát belülről falja
Ez lenne nemzedékem, a söpredék legalja
Magam tépem ki az összes szívét, vértől ázik a kezem
De elpusztítani a legvégsőkig? Nem, ezt nem merem.
Ráhagyni világom a pusztító halálra
Ki önmagát csonkítja, ha már senkit sem találna?
Akkor inkább haljon ki, a legvégső magzatig
Magam is pusztulok, ha a pokolba hajt a hit
Korcsaimnak immár, ütött az óra
Elpusztítom mind, még ma, kakasszóra
Nem talál a Nap, csak véres hullákat
Ez lenne világa, mit örökre utálhat…
Itt van hát a vérem, mit neki odaadtam
Ez lenne örökségem, mit neki hátrahagytam
Setétoldal
Ha oltárokon áldoznék
Vér folyik a köveken
Sötétség ha el is ér
Megmarkolom életem
Szürke falon egy repedés fut
Tűzfolyamommal vajon
Megállíthatom őt
Ha megfeszítem karom
Csontok törése, fájdalmas vergődés
Dühöm hamar elszáll
Szemem tüze helyett fényörvény
A sötétség közepén táncot jár
A setétoldal magához hív
Átélnék ezernyi kínt
Megragadnám végzeted
Eldobnám az életem, értetek
Ha a gonoszságot hajtanád
Én úgyis előtted járnék
S ha meg is ragadnád
Elfojtana az árnyék
A setétoldal magához hív
Markában a szívem sír
S ha majd összeroppantja
Keserű vágyam megszakadna
Gyomraiban kígyó tekereg
Mérge átjárja testét
Én meghalnék, értetek
A setétoldalt megismervén
Lelkem könnyezik
Szemem kutat, nem talál
S ha maga az ember vétkezik
Setétoldalt hívja, ridegség, halál…
De az ember csak áll…
Vár…
Halál…
Tovább!...
Új korok
Sötétségből bántó fényre
Gonoszságot jóvá téve
Elérve egy földi „árkot”
Megmenteni a világot
Kis virágszál, drága rózsa
Hamisságnak fő tudója
Száraz kóró; gonosz, sötét
Világ ő, mi csak az övé
Új kor éled; rideg, bántó
Tán világot megváltó…
Sötétségből sötétségbe
Régi kornak öröksége
A fényt szeretni nem lehet
Őrült elme… képzelet
Majd megbújik… tán újjáéled
Eljő hát a végítélet
Új kor jő, majd még egy… kettő
Új elme ez, új Teremtő
Lesz még fény, tán mindörökre
Ez; koroknak sötét köre
Lángoljon a lelkem?
Sötét angyal, mely lezuhan az égből,
Lelkem, mi mocskossá válik a vértől,
Kertem, hol gazzá lesz mind a növény,
Igazság, mi elvész a Kárhozat földjén.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
